Csütörtökön kezdtem pakolni a teherautókat, pénteken értem Szentendrére, szombat reggel kezdődött a verseny, vasárnap este 10 kor még egy félájult futót istápoltunk a csarnokban, hétfő reggel összepakoltunk, és elindultunk Keszthelyre, majd este nyolcra lettünk készen a két teherautónyi cucc raktárba-spájzba-padlásra pakolásával. Kedd reggel leadtam a bérelt autókat, beültem a kedvenc kávézómba Keszthelyen, és válaszolgattam az üzenetekre, és levelekre, aztán egyszer csak feljött ezernyi emlék a hétvégéről, és eltörött a mécses, ömlöttek a könnyeim.

Az a helyzet, hogy rengeteg futó privát életét ismerem, tudom ki válik éppen, kit rúgtak ki a munkahelyéről, ki veszítette el a szeretteit nemrég. Képben vagyok mekkora lelki teherrel indulnak sokan útnak, és látni a diadalt, a megkönnyebbülést, vagy akár a fájdalmat az arcukon, igazi érzelmi hullámvasút számomra is, kicsit én is részese vagyok annak amit éreznek.

És akkor ott van még a verseny személyzete a Crew. Lehetetlen lenne a versenyt kézben tartani, ha nem lenne az a összeszokott, elhívatott, profi csapat a verseny mögött (és nem mögöttem) ami van.

Nincs szó, nincs mód arra, hogy igazán kifejezzem azt a hálát, ami érzek, ha a verseny önkénteseire gondolok, de azért leírom, hogy végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki évről évre segít valóra váltani az álmot, amit UTH-nak hívunk.