A fájdalom lassan múlik. Néha visszatér, néha teljesen eltűnik. A napok lassan peregnek, az éjszakák meg talán még rosszabbak. Újra meg újra arról álmodom, hogy futok. Futok nyáron és télen, futok esőben és napsütésben. Álmomban könnyedén futok felfelé egy emelkedőn, felérek, a panoráma kitárul előttem és akkor felébredek. Óvatosan megmozdítom a lábam, tudom, hogy a csavaró mozdulatok csak rontanak a helyzeten. Felkelek az ágyból, elhúzom a függönyt, a teraszon pihennek a cipőim. Kimegyek megnézem őket, érzem rajtuk az erdőt ahogy a sarat morzsolom le a talpukról. Ezer emlék tolul fel bennem, ösvények, futótársak, versenyek. Próbálok visszagondolni rá, mióta nem fáj. Már nem is emlékszem. Bemegyek, kiveszem a fiókból a régóta ott várakozó pólót, shortot és zoknit. Lassan, nagyon lassan beöltözöm. Húzom az időt, igazgatom magamon a ruhát, élvezem a pillanatot. Belelépek a cipőkbe, úristen ez de jó érzés. Füttyentek a kutyáknak és elindulok. Óvatosan, a mozdulatokra ügyelve futok. A félelem ott motoszkál bennem. Félek, hogy egyszer csak belehasít a lábamba a fájdalom, és az egész kezdődik elölről. Aztán magával ragad az erdő, a flow körülölel, súlytalanná válok. Az ösvény kanyarog a lábam alatt, a kutyák mutatják az utat. Könnyedén futok felfelé az emelkedőn. Felérek, a panoráma kitárul előttem, ébren vagyok és nem, már nem fáj.