Az élmény az enyém.

Felhúzom a cipőt és kilépek az ajtón, utána már nincs visszaút. Ezt mantrázom amikor kilépek a ház ajtaján. Üvölt a szél és arcomba csapja a havat. Nincs hideg, minusz 2. Viszont ez a szél…A kutya kinéz a házából, a szeme most is reménykedőn néz rám. Ugye, ugye elviszel? Gyere!

Az első 200 méteren sétálok. Emelkedő, nem akarok rögtön futva indulni. Felérek, jönnek szembe a hazaérkezők. Meleg autójukból az elmebetegeknek kijáró pillantásokkal néznek rám. Itt még egész könnyű, az autók lejárták a délután esett friss havat. Kiérek a faluból, átvágok az úton. Mintha egy másik világba lépnék. Itt már nincs semmi szélárnyék. Annyira erősen fúj a szél, hogy fáj a fejbőröm tőle. Mindegy. Nyom sehol. Nincs senki és semmi ezen a részen. Az én terepem gondolom. Épp elérem a Fenyvest, őz ugrik meg tőlem 10 méterre. A frászt hozza rám. Lufi most nem jelzett. Nem csoda, ebben a szélben nincsenek szagok. A Főkút-forrás felé rókát látok iszkolni. Élesen elüt a hótól a ravaszdi. Felfutok a dombra, amit a helyiek Ejtőernyős-dombnak hívnak. Innen indulnak nyáron az ernyősök propellerrel a hátukon. Ha lehet itt még durvább a szél. Gyorsan le innen. Elérem a zöld háromszöget. A kedvenc,kanyargós single-track, most nem annyira kedvenc. Mély a hó, nehéz követni az ösvényt. A forrás. Érdekes, hogy a kutya nem iszik belőle most. Mondjuk van hó elég…. Vissza a szántón a hóviharban. Végre itt a falu széle. Pont hazaér a szomszéd amikor elérem a házat. Ebben a szélben is futsz, kérdezi? Ha tudná milyen szél van odakünt a falun kívül….Elégedetten merülök bele a kád forró vízbe. Csak én tudom milyen az ugró őz, a loholó róka, az igazán süvítő szél, a hóvihar most. Az élmény az enyém.