Eiger Ultra Trail 2016

E51 The Panorama Trail

 

Türelem. Azt hiszem ez az amire a leginkább szüksège van egy ultrafutónak.

Mire eljutottam arra az edzettségi szintre, hogy letudjak futni 50-75-100 kilométert, rengeteg idő telt el, és újra rengeteg idő (és edzés) kell, hogy letudjam futni ezeket a távokat. És persze ott vannak a sérülések miatti kényszerpihenők is. Na, ebből jutott nekem rendesen. Most már persze tudom hogy hol rontottam el. A nyújtás hiánya a comb, és farizomzat rövidüléséhez, ez pedig a sérülésekhez vezetett. Ne hanyagoljátok el a nyújtást. Ez nem esztétika, ez alapszükséglet! A sérülések sorának a végén a műtét állt. Olyan diagnózist kaptam a Dokitól, hogy Tarbaj Peti azt mondta “én becsokiznék ha nekem irták volna ezt”. A diagnózis:… 2015 szeptemberében műtötték a térdem. 2016 január elsején kezdtem el újra futni és július 16-án ott álltam Budai Zével Grinelwald főterén az Eiger Ultra Trail rajtában, az E51 rajtjára várva.

De mi ez az egész?

Az Eiger egy ikonikus hegycsúcs Svájcban. Főleg az északi fala miatt különleges, hiszen (látszatra) teljesen függőleges. A fal megmászásának  gyorsasági rekordját Ueli Steck “The Swiss Machine” tartja. Ideje 2 óra és 47 perc. Itt találtok egy videót róla.  Mondhatnám azt, hogy az Eiger a svájciak Mont-Blancja….

A hegy lábánál fekvő kisváros, Grindelwald add otthont a versenynek, melyet 2013-ban rendeztek meg előszőr. Hamar népszerű lett, idén már mint az Ultra-Trail World Tour része került megrendezésre.

Távok: E101, E51, E51 Couples (ezen indultunk mi), E35, E16, Kids Race.

Az E51 egy 51 km hosszú, 3.100 m szintemelkedést tartalmazó útvonal, melynek 85%-a terep és 15%-a (8km) aszfalt.

 

 

 

Az útvonalon 6 frissítőponton (1 ebből csak víz pont) várják a futókat.

Az indulók száma ezen a távon: maximum 800 fő (be is telt hamar…)

A versenyszám teljesítése 1 UTMB pontot ad.

Minden futónak magával kell vinnie a kötelező felszerelést.

Ezek listája:

• Hátizsák
• Mobiltelefon
• Izolációs folia
• Síp
• Rugalmas pólya ( minimum méret: 200cm x 4 cm)
• Esőkabát (minimum vízállóság 10.000 mm)
• Hosszú újjas pulcsi (minimum 150 gramm)
• Hússzú nadrág
• Sapka
• Napszeműveg (!!!!)
• Kesztyű
• Kaja
• Kulacs vagy víztartály ( minimum 0.5 literes)
• Saját pohár ( a frissítőpontokon nincs egyszerhasználatos pohár…)

Elsőre talán túlzásnak tűnhet ez a lista, de hidd el egyáltalán nem az. Az útvonal legmagasabb pontja 2.681 méteres Faulhorn. Odafent komoly hó volt.

 

 

 

Ha ott valaki megsérül, nagyon gyorsan magára kell, hogy vegyen minden ruhát ahhoz, hogy ne legyen veszélyben. Hibába július, a szép nyári idő bármikor átfordulhat viharosba és akkor egyáltalán nem vicces a helyzet odafent.

A Faulhornra felérő leggyorsabb páros különdíjat kapott!

A nevezési díj 105 CHF (per fő) kb. 30.500 HUF.

 

A felkészültségem korántsem volt tökéletesnek mondható, de a 14 órás szintidő elég bőségesnek tűnt egy lassú teljesítéshez. Nekem pont erre volt szükségem, egy lassú ötvenesre. Egyértelmű volt, hogy Zé sokkal felkészültebb nálam, csak remélni mertem, hogy lesz elég türelme a csiga tempómhoz. Ugorjunk egyet vissza. Pénteken  este érkeztünk Grinelwaldba. A rajtcsomagokat hivatalosan 18 óráig lehetett átvenni, mi 17.35-kor toppantunk be a csarnokba. A sor gyorsan haladt és pár perc múlva már ott is álltam egy önkéntes előtt. Mikor mindketten túlestünk az ellenőrzésen, megkaptuk a rajtcsomagot egy giganagy Mammut tasakban. A két rajtszámon (amiből csak az egyiken volt időmérő chip) kivűl a tasakban volt még Eiger matrica, egy csősál, egy fejpánt, szintmetszet- kajapontok elhelyezkedése az útvonalon és rengeteg reklámanyag.

Átballagtunk a rajtzónába a pastapartyra ahol összefutottumk Ceciliával, ő a 101-es távon indult. Németh Csabival is váltottunk néhány szót. A pasta kiváló volt és kiadós adagot kaptunk. Kaptunk még egy pohár alkoholmentes sört is, Cecilia szerint patkányszagú volt. És tényleg. Bűn rossz ize volt, a csatornában végezte…..

Zének persze nem volt elég a tészta, ezért végigmentünk a városka főutcáján és szörnyülködtünk a még svájci viszonylatban is magas árakon. Nem találtunk kedvünkre való éttermet, ezért kocsiba vágtuk magunkat és néhány perc múlva már egy kis falusi étteremben vártuk a kajánkat. Életemben először ettem raclettet, de tudtam hogy nem utoljára.

 

 

Vissza a szállásra, majd összeraktuk a másnapi versenycuccot aztán álomra hajtottuk a fejünk. Nagyon jól aludtam, kipihenten ébredtem amin csodálkoztam is hiszen az elöző éjjeli vonatozás nem volt túl pihentető. Beöltöztünk és lementünk reggelizni. Gyors kajálás után átsétáltunk a kb 150 méterre lévő rajtba.

Érdekes mód túl nagy izgalom nem volt bennem, inkább aggodalom. Vajon bírja e a térdem? Vajon birni fogom? A speaker beszélt, aztán jött a visszaszámlálás és már kaptattunk is felfélé a főutcán. A rajtzónát elhagyva néhány bolt előtt szurkoltak, de hamar az erdőben találtuk magunkat. Elöttünk DANGER feliratú tábla és feltorlódott futók sora. Egy hídon kellett átkelni, és mindenki tipegve tette ezt meg. Nem tudom hogy a tábla hatása volt e, vagy tényleg ennyire óvatosak voltak-e. Az ösvény szépen kanyargott és emelkedett a lábunk alatt.

 

 

Az első frissítőpontig (Grosse Scheidegg 8.3km) folyamatosan emelkedett az út. A pont egy ház teraszán volt, igen szűkös helyre bezsúfolva viszont nagy választékkal. Banán, narancs, kenyér, sajt, Sponser gélek és szeletek. Banánfutamnak is nevezhetném ezt a versenyt hiszen frissítésünk nagy részét ez tette ki. Elvettem egy gélt késöbbi felhasználásra, még nem ettem sós gélt és nem a versenyen akartam kipróbálni. Míg Zé meglátogatta a klotyómanót, én a kilátásban gyönyörködtem. Innen futható hullámzó szakasz jött kilómétereken át. Nem volt unalmas mert a monotonitást időről időre megtörték a DANGER táblák és a hídak. A nap közben felkelt és melengetett minket, aminek őszintén örültünk, hiszen annyira hideg volt, hogy elgémberedett a kezünk.

 

 

 

Függőhid vezetett az étterem teraszára ahol a második frissítőpont volt berendezve (First 14.1km). Itt végre volt hely, nem kellett szorongani. Ezen a ponton kétféle Sponser isotoniás italból is lehetett választani. Long Energy és Competition. Én végig Long Energyt ittam, ezt ismertem.Tudtuk hogy az első 25 kilométeren van a szint 90% a táv fogyott a talpunk, alatt az ösveny pedig lejtett. Egyértelmű volt hogy ebből egy brutál emelkedő lesz. És lőn igy is lett. Szerpentinre váltott és kapaszkodtunk felfelé, mint az aranyásók a Klondike vidéken. Tettük a dolgunk, egyik lépés a másik után. Bár nem volt rajtam pulzusmérő mégis tisztán éreztem, ahogy emelkedik a pulzusom pedig a tempó nem gyorsult ,csak egyre magasabbra törtünk.

 

 

Elértünk egy újabb frissitőpontot ami egy istálóban volt (Feld 20.1km). Az önkéntesek mögött bőgtek a tehenek. Egyáltalán nem volt büdös, kétpofára tömtem magamba a házisajtot. Meneteltün tovább a pálya legmagasabb pontja felé. Egyszercsak feltűnt a Faulkorn csúcsán álló ház a magasban. Szóval addig kell felkapaszkodnunk? Ok, gyerünk! Egyre több lett a hó, végül egybefüggő hómező közepén kapaszkodtunk a csúcs felé. Miközben haladtunk felfelé, egy sérültet kisért le egy önkéntes. Csodálkoztam is, hogy vajon hova kiséri. De kisvártatva már halatszott is a mentőhelikopter hangja. A hómező közepén az önkéntes Y-t formázva a kezeivel jelezte hogy mentést kér. Éppen csak pár másodpercre lebegtette a pilóta a gépet és már repült is, fedélzetén a sérültel.

 

 

 

A ház mögötti területen volt a pont és a banán orgia folytatódott (Faulhorn 25km). Már felfelé menet láttunk, hogy a lemeneti oldal sokkal meredekebb lesz és tényleg brutál volt. 20-30 centi mély hó volt síkosra taposva. Szerencsére a botokkal egész egyszerűen letudtunk ereszkedni. A csúcs alatti platón egy csomó kecske volt kikötve egy póznához. Mint kiderült egy szétszoródott nyáj tagjai. Amerikai turisták fogdosták őket össze, és vitték le őket a völgybe. Szép egybefüggő hómező volt, ki is használtam a lehetőséget hóangyalkázásra. Innen egy kb 2.5 kilométeres szintút jött ami futható lett volna ha nincs a csúszkálás a hóban. Szemből 4 magyar turistalány jött, kérdezték mennyi van még hátra. 35 év körül válaszoltam. Együtt nevettünk. Egy aluminium kerti létre volt a hófalnak támasztva azon ereszkedtünk le a hegyimentők vigyázó szemei előtt. Ezen a havas szakaszon, néhány 100 méterenként ott voltak a srácok. Megnyugtató érzés volt, hogy figyelnek ránk, és ha baj van segítenek.

 

 

 

Lassan elhagytuk a havas területet és beértünk egy itatópontra (Egg 29.8km). “Water?” Kérdezte egy önkéntes. “I’m not Walter” válaszoltam, amit általános röhögés követett. Miután kigyönyörködtük és röhögtük magunkat, a tó látványában és felkapaszkodtunk egy fémlétrán, felértünk az Schynigge platóra. Csak nem akart elkezdeni lejteni az út, pedig már nagyon vártam. Egyrészt a pulzusom még mindig magas volt, másrészt szerettem volna már futni. Fogytak a kilométerek és még mindig szintben haladtunk. Pont mint az útvonal elején, hirtelen váltottunk lejtőbe. A combjaim nem örültek. Ekkor már 30 km en is túl voltunk, no meg majd 3.000 szinten…

 

 

 

Mindegy valahogy csak leereszkedtünk a következő pontra ahol kóla igen, de banán nem volt (Schynigge platte 37.3km). Jobb hijján nyomtam a narancs-sajt kombót. Itt is eltöltöttünk vagy 15 percet de cseppet sem bántam. Az eddigihez hasonlóan meredeken folytattuk a völgy felé az utunk, majd befordultunk egy sürű fenyvesbe. Gyönyörű singletrack kanyargott az erdőben. Sajnos abban az állapotban számomra futhatalanul kanyargós, gyökerekkel teli volt. Jött még egy utolsó meredek kaptató és hirtelen aszfalt volt a talpunk alatt. Elképesztő meredek volt, minden egyes lépés jól megrántotta a combfeszitőim. Zé előreszaladt a pontra, én komótosan kocogva követtem.

 

Ez volt az utolsó etetőpont, volt itt minden még az előző napi pasta partyról maradt tésztából is ehettem volna (Burglaunen 44.4km). Átkeltünk a Grinenwaldba vezető úton és a patakot követve haladtunk a cél felé. Aszfalt és murvás erdei út váltotta egymást. Rövid lejtők, rövid emelkedők. Kocogtam ahogy birtam, de a végére elfogyott az erőm. A pataktól a főutcáig tartó szakasz annyira meredek volt, hogy csak botozva tudtam felmenni rajta. Amikor ráfordultunk a főutcára, jött a megkönnyebülés, mindjárt bent vagyunk. Átkeltünk a parkoló útja fellett és egy elképesztően meredek rámpán lefutottunk a célba. Kezek a magasban! Megkaptuk a befutókövünket és pólónkat. Még tömtünk magunkba utoljára egy kis banánt, aztán elballagtunk a szállásunkra. Zuhanyzás után annyira rám tört a fáradtság hogy aludtam másfél órát. Újra meglátogattuk az előző napi éttermet, a raklett ha lehet, még finomabb volt. Visszamentünk a célba és mivel senki sem várt masszázsra, így befeküdtem és kaptam egy 40 perces gyúrást. Hihetetlenül jól esett! Azt hiszem a masszázsnak és a verseny utánni nyújtásnak (meg az elfogyasztott két liter sörnek) köszönhettem, hogy épp csak egy pici izomlázam van.

 

Vasárnap 10-kor kezdődött az eredményhirdetés, ahol korosztályokat is dijjazták ezért kicsit hosszúra nyúlt, de legalább láthattam Sár Ceciliát, Németh Csabit és Wermecher Ildit egy napon a dobogón.

Összefoglalva: Az E51 egy igen technikás, cserébe nagyon látványos útvonalú verseny. A szint 90%a a táv feléig összejön, aztán már csak gyönyörködni kell a tájban….

A frissítés annyira bőséges, hogy a zsákból egyetlen gyümölcs zselét ettem.

Napszemüveg (a kötelező felszerelés része), bot és naptej használata ajánlott. A befutókő nagyon stilusos, a finisher póló jó anyagú, szabású Mammut technikai. 1-2 éven belül tuti visszatérek Grindelwaldba és elindulok az E101-en!

Köszönettel tartozom: Dr. Magos Krisztiánnak az új térdemért, Vadász Ákosnak amiért olyan rugalmassá tette az izmaim amilyen talán sosem volt, Keresztes Annának amiért kihajtotta a lelkem a spinningórákon, és Budai Zének amiért lelassított a nyanyatempómra és végigjött velem ( szólóban simán mehetett volna 2 órával jobbat).