Az álom

Zúg a kocsisor a város felé, mindenki nyomja neki.
Pedig a lelkük mélyén már tudják, hogy késő. Kis hijján 8 óra, ilyenkor már bedugul Budakeszi. Jóelőre kirakom az indexet, de még így is csikorogva fékez a mögöttem jövő. Szerencse, hogy nem szalad belém hátulról, Baba kutya a csomagtartóban utazik.

Letérek az útról és leparkolok az erdő szélén. A kutya kiugrik a csomagtartóból, az óra csippan és máris magam mögött hagyom a zajt. Egy totálisan más világba lépek, itt nincs nyomakodás, könyöklés.

Komótosan haladok felfelé, váltogatom a gyaloglást, kocogást. Még érzem a hátamban, hogy nem kellett volna 6 órán keresztül fűrészelni, ösvényt takarítani a Vértesben. Mátyásmadár kacag, talán a tempóm miatt, de nem érdekel. Felérek a tetőre, a katonasíron új fejfák. Itt mindig megállok egy pillanatra, azokra gondolok, akik ezen a csendes helyen lelték halálukat.
A plató telis teli virággal, meg is állok lövök egy képet. A csúcskőnél balra fordulok és kifutok a Nagysziklához. Nem is értem miért nem visz ki ide egy háromszög jelzés, hiszen a Budai-hegység egyik legszebb panorámája van itt.
Ahogy visszaérek a széles erdészeti útra megugrasztok egy őzet. Baba rámnéz, a szeme könyörög, de elég annyit mondanom: Nem!
Ráfordulok a sárga + jelzésre, nem a kedvencem ez a rész. Ördögszántásos, a kövek kiállnak a földből, figyelni kell, hogy ne taknyoljak el. Még egy jobb forduló és elkezd a talpam alatt lejteni az út. Innen már végig lejt, kiengedem a fékeket. Baba is sebességet vált, látom a szemében a száguldás örömét. A kutya beugrik a csomagtartóba, az óra csippan, az álom véget ér, visszatérek a valóságba.