UTH, nincs hozzá hasonló
Az idei verseny péntek délben fordult komolyra, amikor mentőt kellett hívnom, mert az édesanyám rosszul lett. Így aztán a versenyt úgy rendeztük Bobekkel, hogy tudtuk ő bent van a zalaegerszegi kórházban, mi meg Szentendrén melózunk, és semmit sem tudtunk az állapotáról, mert telefonon nem adnak tájékoztatást (már kikerült az intenzívről, szóval jobban van). Mondjuk ezek után már kb semmi sem tudott letéríteni a pályáról, sem az okoskodók, akik nem tudják mit jelent a kabát szó az anyanyelvükön, sem a szentendrei boltos, aki szerint nem fér el a mentő a célfolyosó mellett (ezt akkor mondta nekem, amikor a mentő éppen elment a célfolyosó mellett), sem azok a futók, akik kicsúsztak a szintidőből, de szerintük nekik jár a Finisher érem (spoiler, nem kaptak érmet), se senki és semmi.
The show must go on, és ment is tovább.
Azt mondják az UTH is csak egy verseny, olyan mint a többi.
Indulnak rajta futók, vannak rajtok, távok, frissítőpontok. Van egy csarnok ahol az indulók megkapják a rajtcsomagot, aztán a verseny után az ételt. Valamiben mégis nagyon más. Valamiben más kell, hogy legyen, hiszen az UTH-n több önkéntes dolgozik, mint máshol a teljes mezőny (ez a több egyébként a külföldiek számára is igaz), a futók számát meg mindenki tudja, idén is 1.500+ volt. Sokak szerint csak marketing (amit egyébként bóknak veszek, mert a verseny marketingjét én csinálom), de nincs olyan marketing, ami miatt a versenyt feladó azt mondja: “jövőre megcsinálom, és másnap beállok az asztal másik oldalára”.
Capo di capi.
Nálunk minden területnek és frissítőpontnak van vezetője (és mostanra komoly kötödés alakult ki a pontok személyzete és köztük). Ők már sok éve azonos poszton vannak, viszik a logisztikát (irányítják a teherautók mozgását a pontok és a központ között), a Crew koordinátorok (nem csak, hogy ki, mikor, hogyan jön-megy, de gondoskodnak ennek a 300+ embernek az étkezéséről, mozgásáról), a Versenyközpontnak, a Rajt-Célnak, és a jelölésnek-bontásnak is van 3 vezetője (az egyik legbonyolultabb meló az övék, hiszen náluk mindenki A-ból B-be megy, valahol kiteszik a pályán, valahol meg beszedik, szóval többszáz kilométert autóznak a hétvégén). A területvezetők teljes kontrollt tartanak, és bár Bobek meg én vagyunk a főnökök, de nem szólunk bele a döntéseikbe, megbízunk bennük, és csak nagyon ritkán avatkozunk közbe.
A verseny személyzete, a Crew.
A Crew kb kétharmada visszatérő, olyan ember, akinek fix helye van a versenyen. Ők minden évben azonos ponton vannak, és az újoncok tőlük veszik át percek alatt a verseny hangulatát, és azt a lelkesedést ami átszövi ezt az egészet, és amit ti, futók éreztek, amikor beértek egy pontra, vagy a célba. Hallottatok már olyan versenyről, ahol a személyzet beszámolót ír? És nem 1-2 önkéntes, hanem egy tucat ember írja le az érzéseit, mert van mit leírni. Nem fogok most számokat írni, hogy érzékeltessem a verseny méretét. Akit érdekel, az nézze meg az UTH oldalán az infografikákat.
Történetek, melyek leírják a versenyt.
Minden évben vannak történetek, melyek emlékeztessek lesznek. Idén volt egy lány, aki sírva kereste a telefonját a rajt előtt, ami végig a sportmelltartójában volt (mármint rajta volt a melltartó, a teló meg benne). Egy indiai srác, aki az Álló-réten feladta, és egy tapodtat sem tudott tovább menni (szó szerint odakellett támogatni a terepjáróhoz), és persze ott van az elveszett, majd megtalált plüss majmos sztori is (a Terepfutás hu csoportban olvasható a teljes, és roppant vicces történet).
Érzelmek viharában.
Láttam sírni férfiakat és nőket a célban. Sebzett, elcsigázott, fáradt futókat, akik hálásan néztek a cél személyzetre (és csak azt tudja, hogy ilyenkor mi van a szemükben, akivel már előfordult, hogy a személyzet kanalazta össze egy ponton, beleerőltettek egy kis kaját, és kiküldték újra az ösvényre, és a tudat hogy van, aki hisz bennük, vitte be őket a célba). Sok-sok ember történetét ismerem, mi történt velük, vagy a szeretteikkel a rajt előtti hónapokban, években. Válások, halálesetek, esküvők, drámák és örömök. Kicsit olyan vagyok mint egy pszichológus, az emberek hajlamosak olyan dolgokat is elmondani nekem, amit másnak nem. És látni őket a célban, ahova a rögös út vezetett, hát elég felemelő érzés.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy ha úgy kezdek egy posztot, hogy “UTH, nincs hozzá hasonló”, akkor nyugodtan higgyétek el, hogy így van…..