Izgultam a 44 miatt, erre 46 lett, avagy kalandjaim a Triglav Trail Run-on

“Szia Barni, 44-et mentem!” Kiabáltam át a szomszédnak, amikor hazaértünk Vállusra. Rögtön jött is a válasz: „44-et gyalogoltál…” És tudjátok mit? Igaza volt.

Másodjára indultam a Triglav Trail Run-on, harmadszor jártam a Júlia Alpoknak ezen a felén (a Száva völgyének másik oldalán halad a Julian Alps Trail 30 kilométeres útvonala, 2022-ben futottam ott, de higgyetek nekem, az a közelébe sincs annak, amit most elmesélek nektek). A 2000-es évek elején az Index törzsasztal három tagjával megmásztuk a Triglav csúcsát, aztán 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, míg újra ezeket az ösvényeket jártam. 2023-ban éppen csak visszatérve a versenyekhez, a 26-os távon indultam (erről itt írtam), 2024-ben pedig már felkészültnek éreztem magam a következő távra, a 44 kilométeres Triglav Lakes Run-ra.

Úgy szól a mondás, hogy aki nem állt még a Triglav csúcsán, az nem is igazi szlovén. Ennek megfelelően, rengetegen túráztak az útvonalon, sokan napoztak, ettek, ittak a menedékházak teraszán. Apropó házak. Az első ház, amit az útvonal érintett, a Koca na Dolicu volt. Ez egy 70 férőhelyes ház a Triglavtól nyugatra. A csúcs környékén található a legtöbb menedékház, ami nem véletlen, hiszen rengetegen túráznak a környéken, és itt most nem egy 2 órás kirándulásra kell gondolni Dobogókő környékén, hanem nagyzsákos 2-3-4 napos igazi túrákra. Ezekbe a házakba általában helikopterrel viszik az ellátmányt (van néhány a völgyekben, ahova el lehet jutni autóval), ennek megfelelően az árak magasabbak, mint mondjuk egy Mercatorban, és a választék sem olyan, mint Kranjska Gora sétáló utcáján. Cserébe viszont bőségesek az adagok az egyszerű ételekből. Általában 1-2 féle leves, és 1-2 féle egytál ételből lehet választani, és persze kóla és sör közül.

 

 

Ahogy 2023-ban, úgy ismét a Runlovers.hu két tagjával, Bajusz Orsival és Pintenics Győzővel utaztunk a Kranjska Gora melletti Mojstrana-ba, a kisvárosba, ahol a rajt-cél volt. Kranjska Gora egy mini, szlovén Chamonix (vagy próbál az lenni), Mojstrana pedig egy csendes falucska (az Alpesi Hegymászó Falvak Szövetségének a tagja), ahol a hegymászó múzeumon és egy via ferratán kívül nincs más. A hegyeket leszámítva, persze. Mert a hegyek ott vannak, ott terpeszkednek, föléd magasodnak, és elrettentenek. Csütörtökön kora délután érkeztünk, átvettük a már ismert szállásunk (előző évben is itt voltunk), aztán átmentünk a helyi Mercatorba egy kis élelmet venni, majd Bobek csodás spenótos túrógombócának (a recept a Fűvesasszony Facebook oldalon) hála hajtottuk álomra a fejünk. Az éjjel annyira jól telt, hogy reggel 100-as volt a Body Battery-m.

Péntek délelőttre találtam egy rövid programot, a Zelenci Nature Reserve türkizkék tavát néztük meg, majd visszafelé beugrottunk Kranjska Gora-ba egy kávéra/sétára. A versenyközpont délután négykor nyitott, ahol zökkenőmentesen átvettük a rajtcsomagokat (idén csak a leghosszabb távosok kaptak pólót, a rövidebbek fejpántot kaptak). Ötkor odagyűltünk a múzeum elé, és elkészült a csoportkép. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán mindenki ment vissza a szállására, hiszen szombat reggel rajt!

 

 

Másnap kényelmesen készülődtünk Győzővel (mindketten a 44-es távon indultunk), a lányok nem kísértek el minket a rajtba, Bobek az ablakból integetett, Orsi kijött velünk a ház elé, ő csinálta a rajt előtti képet (Orsi a 26-os távon futott, és minden félelme ellenére még javított is a tavalyi idején).

 

 

Odaballagtunk a rajtba, beálltunk középre, 3, 2, 1, start. Hét óra volt, még gomolygott a pára a folyó felett, árnyékban volt a völgy. Hamar a hátsó harmadban találtuk magunkat, szokás szerint mindenki nyomta, mint süket a csengőt. Az első frissítőpontig ismerős volt a terep, az háznál lévő ponton feltöltöttem mindhárom kulacsom (kettő a zsákban, egy az övben), és elkezdtünk kapaszkodni a hágóba.

 

 

Tudtam, hogy kemény lesz, nem kapkodtam, nem siettem. Botok párosan előre, lábak egyesével mellé lépve, újra, újra és újra. A Luknja hágó megmutatta, mi a jó a magashegyi kalandozásban: fentről két völgyre látsz rá, lent a mélyben valahol házak, emberek vannak, ilyenkor érzed, milyen kicsi is vagy az óriási hegyek között.

 

 

 

Nem időztem fent sokat, fújt a szél, totál kiizzadtam, nem akartam megfázni. Kocogtam lefelé, elágazás. Bevettem a jobbost, de az órám rezgett, a nyilacska visszafelé mutatott. El is indultam vissza az elágazáshoz, de jött szembe egy srác, mondja az az irány, menjünk csak lefelé. El is indultunk, hamarosan lemaradt, én meg örültem, hogy végre lefelé mehetek, szépen pörögtek a méterek. Ahogy gurulok lefelé, jön szembe egy páros. A fiú egy bringát cipelt a hátán, a lány keményen tolta a botokkal (a Transalp-ra készültek). Kérdeztem őket, hogy láttak e futókat: „No one. Believe me.” Okay, hátraarc, futás vissza. Dolgozott bennem az adrenalin, mentem mint a meszes (egészen pontosan 3 kilométert és 280 méter szintet tettem bele az amúgysem könnyű útvonalba). Az elágazáshoz egyszerre értem Harcz Mátéval, kérdezte is rögtön, hogy lementem-e rossz irányba. Az igenlő válasz hallatán csak annyit mondott: „Told, amíg tart a lendület!”. Hamarosan utolértem Győzőt, majd még 3 versenyzőt, a lendület meg majdnem kitartott a Koca na Dolicu házig. A háznál lévő frissítőponton meglepődve néztek rám az ismerős magyar futók, „Ne kérdezzetek semmit!”, mondtam nekik. Gyors kulacstöltés, visort lecseréltem sapkára, a sajtot előre tettem, és már mehettem is.

 

 

 

Nem is az zavart, hogy beleraktam 3 kilométert (és kidobtam 31 percet az ablakon), hanem sokkal inkább az, hogy a gyorsak elmentek, a lassabb futók meg mögöttem voltak, így egy légüres térben kellett mennem. A hátralévő távon 6 versenyzővel találkoztam csupán. Hamarosan meg kellett tanulnom, hogy az ereszkedés itt nagyon mást jelent, mint otthon. Igaz, Vajda Anita mondta is: „Sokat nem fogsz futni ott!”. Azért ahogy leértem a völgy aljába, és szétterült a kiszáradt folyó medre, kocogtam, gyalogoltam felváltva. Aztán kiértem egy füves területre, szemben velem egy ház, út vagy jelzés sehol (mármint a szokásos kis piros kör jelzés, mert a versenynek nem volt külön jelzése), de sebaj megcéloztam a házat. Két alak álldogált a teraszon, integettem nekik, és elkocogtam a ház mellett. Itt életre kelt az órám, mutatta szépen, hogy hamarosan éles bal kanyar, aztán kezdhetek kapaszkodni felfelé. Könnyű ösvény kanyargott a lábam alatt, hamarosan el is értem a Vodnikov házat.

 

 

Utólag kiderült, hogy ott frissítőpont volt, de se egy zászló, se egy tábla, se önkéntes, se semmi sem jelezte, hogy ott van, vagy legalábbis nem láttam semmit. Mondjuk lehet rossz oldalról érkeztem, és takarásban voltak. Mindegy, volt mindenem, nem hiányzott semmi. A ház utáni szakasz meglepően forgalmas volt, ráadásul itt voltak a nehezen mászható részek, volt bőven sodrony, meg vaslépcső (a Triglav turistatérkép közepesen nehéz útnak jelöli a ház és a Konjsko nyereg közötti szakaszt, pedig itt bőven volt vasrudas/sodronyos kitett rész, szívem szerint odaküldeném azt az okos embert, aki a Spartacus ösvényhez kirakta a „Nehezen járható szakaszokat tartalmaz, ezek leküzdése megfelelő felkészültséget, felszerelést, fizikai állapotot igényel” szövegű táblát…).

 

 

Az egyik helyen imádkoztam is, hogy csak most ne jöjjön szembe egy turistacsoport, mert akkor mehetek vissza sodronyok mentén vagy 10-20 métert. Szerencsére nem jött senki, csak én értem oda 3 karbantartóhoz, akik éppen a sodronyt javították, és mutatták, hogy menjek kicsit lejjebb. A kicsit lejjebbi ösvény mellett volt egy akkora szakadék, hogy tudtam, én ott biztos nem megyek át. Így aztán a 3 karbantartó bácsi szépen kézről-kézre adott, így tudtam magam mögött ezt a szakaszt. Innen már csak pár sziklába vájt lépcső következett, aztán pár kanyar, nosza, fent is voltam a hágóban.

 

 

Mesélték, hogy itt lesz a legdurvább lejtő, de minden várakozásomat felülmúlta. Rákjárásban, háttal ereszkedtem le, néhány szembejövő pedig visszafordult, látva a mozgásom (talán ott akartak visszafelé jönni ők is), és az emelkedőt, ami rájuk várt.

 

 

 

Minden nehéz szakasz véget ér egyszer, így most is kisimult a föld a lábam alatt, megjelentek a hangák, és vízcsobogás hallatszott. A tehén itatónál feltöltöttem mindhárom (addigra kiürült) kulacsom, meg még ittam is fél liter vizet, és ügettem tovább a mély kavicsos úton (tényleg mély volt, minden lépésnél bokáig merültem). A singletrack széles útra váltott, a sorompó után beértem egy parkolóba, és immáron erdei murvás úton kocogtam vagy fél órát. Néha, ha hosszabban beláttam előre, akkor láttam, hogy látótávolságban vannak előttem. Ketten egy parkoló autónál álltak. Na ott volt a következő frissítőpont, a Kovinorska ház mellé parkolt kocsi árnyékában, egy kempingasztalon. Víz, kóla, víz, kóla, víz, ebben a sorrendben töltöttem magamba. Éppen idejében, már kezdtem ismét kifogyni a folyadékból.

 

 

Csipogott a telóm, Andrew üzent: „Tartalékolj a végére, az utolsó 10K aszfalt!”. Murvás út volt inkább, mondtam is magamban, hogy Andrew valahol máshol járt, és abban a pillanatban kiértem az aszfaltra. Felismertem ezt a völgyet tavalyról, van itt egy tájház, amit meg akartunk nézni, de persze zárva volt. És persze Andrewnak igaza volt, az utolsó 10 majdnem végig aszfalt. Fele murvás, fele aszfalt inkább, legalábbis emlékeim szerint.

 

 

Nem tetszett, de legalább tudtam itt futni, és ez örömmel töltött el. Itt értem utol Esztert, vele másztam meg az utolsó puklit. Végre volt társaság, végre volt kivel szót váltani. Ahogy leértünk a túloldalra én kiálltam pisilni, Eszter el, így egyedül értem be a célba, ahol leginkább magyarok voltak. Magyarok üldögéltek a patak partján, magyarok voltak az etető sátor alatt, és magyarok voltak a célban is. Egészen olyan volt, mintha egy otthoni versenyen lennék! Bobek és Orsi ott vártak rám a cél csomagommal. Lementem a patakhoz, megmártóztam a jéghideg vízben és tisztára váltottam az izzadt futógönceim. Aztán átsétáltam a kaja sátorhoz, vételeztem egy nagy adag tésztát, 0% os sört, desszertet, majd lefeküdtem, kinyújtóztatni a beállt hátam. A cél hangulatot leginkább mi, magyarok adtuk, fura is volt, mert tavaly tök sokan álltak a célegyenesben. Megjött Győző is, majd kisvártatva Losonc Timi is, aki első lett a leghosszabb 78 kilométeres távon, így miatta megvártuk az eredményhirdetést is, ami hétre lett mondva, aztán nyolckor volt. Amire idáig jutottunk, vagy tízen mondták azt, hogy a szervezőket hívjam el az UTH-ra, tanuljanak egy kicsit, hogyan is kell versenyt rendezni. Én nem akarom ezt kommentálni, de az kétségtelen, hogy a tavalyi „laza, de működik” után inkább a „túl laza, és nem jól működik” értékelést kapták tőlem…

 

 

Táv: 44 km (nekem 45.6)
Szintemelkedés: 2.600 méter nekem (2.666)
Frissítőpontok száma: 4 (nekem 3)

Tetszett: Jó hangulat, barátságos önkéntesek, gyönyörű útvonal, bőséges cél frissítés
Nem tetszett: Kevés infó, elrejtett frissítőpont, sok aszfalt a végén,
Nagyon nem tetszett: Sehol nem ellenőrizték a kötelező felszerelést. Egy csomó embernél szemmel láthatóan nem volt ott a cucc, sajnos néhány magyarnál sem. Pedig a kiírásban benne van, hogy a 12-ik és a 38-ik kilométer közötti szakasz csak helikopterrel közelíthető meg…

 

 

Felszerelésem:
Cipő: Salomon Genesis (itt olvashatod mit gondolok róla)
Hátizsák: Salomon Sense 10 Set (az 5 és 10 literesről a véleményem itt olvashatod)
Frissítésem: 4 db Tailwind Nutrition Endurance Fuel stick, 4 Squeezy Salty Caramel Gel, 3 Allrys Smart Food, 1 zacskó Haribo gumicukor, 1 tekercs Parenyica sajt….

Látnivalók a környéken: Krajnska Gora, Hegymászó múzeum Mojstranaban, Zelenci Nature Reserve, Pericnik vízesés.

A Triglavból és a környékből, azt hiszem, most egy időre elég, jövőre máshova megyünk. Nézegettem az Archipelago Trail-t, de még nem döntöttem el, hogy az lesz-e a 2025-ös második külföldi trailem (mellette szól, hogy októberi, ismeretlen területen zajlik és két napos), szóval tippek jöhetnek. Lécci ne írjatok by UTMB versenyt, mert azokra nem akarok menni…