Aki legény éjjel…

… az legyen legény a következő éjjel is. Az úgy volt, hogy Zé felhívott: Csanya, itthon leszek 30-31-1-én. Tudunk találkozni?

Így történt, hogy péntek éjjel kettőkor együtt énekeltük ugrálva a Szomjas hattyú úri közönségével a Freed from desire rendkívül bonyolult refrénjét

Na-na-na-na-na-na-na, na-na-na, na-na-na
Na-na-na-na-na-na-na, na-na-na, na-na-na…

 

Szerencsére a Hattyú utca nincs nagyon messze a Bartók Béla úttól, de azért annyira igen, hogy kiszellőzzön a fejem a hajnali sétától. Snitt. Három és fél óra alvás után, ébredéskor a Garminomon az üzenet: “Csodás napnak nézünk elébe.”

 

 

Na, ezután elküldtem a fenti képet Rolinak a következő szöveggel:

A kép hajnali kettőkor készült. Ezért ezeket az opciókat látom:

1. Megyünk. Én futok 11-et, te 23-at.
2. Megyünk. Mindketten 23-at futunk együtt. Végig szenveded az én “tempómban”.
3. Megyünk. Mindketten 23-at futunk a saját tempónkban. Ebben az esetben várnod kell rám egy órát a célban. 🙂

Választhatsz.”

Rögtön jött is a válasz: “Veled akarok szenvedni.”

Cool. Aztán írtam a Tailwind messenger csoportba, hogy valaki hozzon nekem koffeines Endurance Fuel-t a rajtba. Mivel rajtam kívül senki sem indult a csoportból, így beugrottunk Vincze Zsófihoz egy adagért (még egyszer köszi Zsófi), és már robogtunk is a távoli Márianosztra (a falu nevének jelentése Maria Nostra, azaz a Mi Máriánk, amit a Nagy Lajos király által 1352-ben alapított kolostor és templom után kapott) felé Rolanddal. Útközben jól megváltottuk a világot, aztán odaérve konstatáltuk, hogy a tervezett egy-órával-a-rajt-előtt -odaérünk-így-lesz-mindenre-kényelmesen-időnk 35 percre zsugorodott, de így is elkészültünk simán (a rutin meg az évek ugyebár).

Tajga Trail. Micsoda név! Vannak szervezők, akik unalmas neveket adnak a versenyeiknek, mint pl. Budai Trail, ám vannak olyanok, mint Andrew, akik elengedik a fantáziájukat és ilyenek pattannak ki a fejükből, mint a Tajga vagy éppen a Szavanna Trail! A Tajga a hőskorban még a Budai hegyek ösvényein kanyargott, de pár éve már átköltözött a Börzsönybe (ennek én nagyon örültem anno). Az útvonal is változott többször, a mostani szerintem az eddigi legjobb (és a legszintesebb). Igazi Börzsönyi pálya, van benne bőven single track (kedvencem a Nagy-Sas-hegy oldalában kanyargó), hosszú és meredek emelkedő a Hegyes-hegy-oromra, és fantasztikus kilátás is a célra a Só-hegy tetejéről.

 

 

Szóval gyorsiba felvettük a rajtszámunkat (20 másodperc), beöltöztünk futóba (8 perc), leadtuk a táskáinkat megőrzésre (20 másodperc), így maradt 26 percünk (meg az apró), hogy elvegyüljünk, bandázzunk, és elkészüljenek a rajt előtti kötelező képek. Egy kép erejéig beálltam az élmezőny elé, aztán hátra somfordáltunk Rolival a helyünkre.

 

 

Visszaszámlálás, rajt! Hamar az erdőben találtuk magunkat, és kamatoztathattam egykori szupermodell skillem (catwalk a térdig érő traktor nyomban). Itt még egész hangos volt a társaság, ment a csevej, az ugratás, aztán ahogy emelkedett a pálya, úgy lett egyre halkabb a banda.
A Bezina-patak keresztezése után, a Vetettfű oldalában ott állt a fotós, és vicces volt látni, ahogy a gyalogló emberek futást mímelnek azon a 3 méteren, ahol a gép kattogott. Elmegyünk a Vasas-forrás mellett, melynek foglalatát a Vasas Természetbarát Egyesület tagjai építettek még 1960-ban. Valamikor itt aludtak a favágók, innen ered a forrás régi neve Háló-kút.
Újra kereszteztük a kisvasút sineit, elfutottunk a Nagyirtáspusztai megálló mellett, aztán elkezdtük a kapaszkodást a Tolmács-hegyre.

 

 

Tudtad, hogy a Börzsönyben egykor több mint 200 kilométernyi vasútvonal volt? És azt, hogy a Tolmács-hegy oldalában található az egyetlen fentmaradt Z alakú, toltmenetű csúcsfordító, mely 2000 óta ipartörténeti műemlék? Roppant érdekes a Börzsönyi vasutak sorsa amúgy. A történet 1893-ban kezdődött a királyréti vonal építésével, ami nem csoda, hiszen onnan lehetett a legegyszerűbben kiépíteni a pályát a Duna partjáig. A ma embere azt gondolhatná, hogy az erdei vasutakon csak fát szállítottak, de persze téved, hiszen a Börzsöny mélyén egykor hatalmas bányák üzemeltek, így a vonatok a kitermelt követ is szállították. Az 1920-as évekre kiépültek a fővonalak, de a mellékvonalakat egyszerre sosem használták, azokat felszedték/átszállították/lerakták attól függően, hogy hol zajlott a kitermelés. Az építkezést az esztergomi érsekség „állta”, Trianon után, alaposan átszabták a vonalakat (lévén a nagyvasúti kapcsolatot jelentő Ipolypásztó Csehszlovákia része lett, az új fővonal Szobnál érte el a Dunát. Az utolsó bővítésre 1952-ben került sor, ekkor egészen a Kammerhofig vezették fel a vonalat, 12 csúcsfordítót kellett építeni, hogy a vasút fel tudjon menni a Nagy-Hideg-hegy oldalába. Ezután már a hanyatlás évei jöttek, mert megjelentek a teherautók, és szépen kiszorították a vasútat. A személyszállítás hol üzemelt, hol nem, a kor szellemének megfelelően kusza volt az egész, ráadásul a síneket is ellopták a leállított vonalakon, így a helyreállítás is nehézkes volt. Politikai beavatkozások sora, civilek évtizedes fáradhatatlan munkája kellett hozzá, hogy végül 2015-ben átadják a Szob – Nagybörzsöny vonalat.
Akit érdekel a téma, annak ezt a cikket ajánlom. Így hódította meg a Börzsönyt a kisvasút

 

 

 

Már csaknem elértük a Tolmács-hegy oldalában kanyargó út legmagasabb pontját, amikor egy sántikáló lányt értünk utol. Természetesen rögtön megálltunk, megkérdeztük mi a helyzet, majd rövid tanakodás és térkép nézegetés után azt javasoltuk a sérült lánynak, hogy forduljon vissza. Búcsúzáskor még a lelkére kötöttem, hogy írja majd meg, hogy mi történt. Másnap írt is, hogy kalandos úton, de visszajutott a versenyközpontba.

Jól tette amúgy, hogy nem ment tovább Nagybörzsönybe (a falu régi nevei Berzen, Berssen, Börzsöny. A településnek Zsigmond király bányavárosi jogot biztosított) mert a falu előtti meredek lejtőt nem köszönte volna meg a fájós térde. A falu határában ott a frissítőpont, ahol Kör teljesítőkkel és aspiránsokkal pacsizhat az ember (hála a 10 óra kötelező közösségi munka szabályának). Engem nem vesz a rendszer, így kézzel viszik fel az önkéntesek az időmet, és már robogunk is tovább. Mesélek Rolinak a Triton Trail-ről, ami a nagybörzsönyi Ifjúsági táborból indul. Még megfutjuk az enyhén emelkedő utat a Hosszú-patak mellett, de ahogy ráfordulunk a Hegyes-hegy-orom rettentő meredélyére, rögtön gyaloglásra váltunk. Szép hosszú és meredek emelkedő ez, nem csoda, hogy Andrew ide álmodta meg a 24H-t (A 24H egy új táv a Tritonon. 6 órás körözős a Hegyes-hegy-ormon. Teljesen beteg, szóval neveztem is rá….)

 

 

 

A volt a tervünk, hogy a tetőn kapcsolunk lámpát, de még a csúcs előtt elővettük a fejlámpákat, mert rohamosan tört előre a setét. Így a hegytetőt már lámpafénynél értük el, a csúcs utáni lejtőn leereszkedve mondtam Rolandnak, hogy ha szelídre vált a talaj, akkor ennem kell. Ahogy eszegettem a datolyás #mindenrizst, fura dologra lettem figyelmes. Lenéztem a völgybe, és mindenfelé lámpafények voltak, és több irányba mozogtak. Mondom magamban, na ezek letévedtek az útról… És valóban. A következő elágazásnál, ahol a széles dózerről le kell térni egy single track-re, jöttek is szemből a srácok. Kérdeztem tőlük, hogy esetleg a Börzsönyi Várak jelvényszerző mozgalmat csinálják-e, de csak dörmögés volt a válasz. Hiába na, nem mindenki érti a viccet. Szuper futható szakasz következett egészen Kisirtásig, ahol a patakon átkelve olyan sár fogadott minket, hogy majdnem ott maradtunk. Na jó mi nem, csak a cipőink. Ilyen ragadós, pudingszerű sárban már régen mentem, nem mintha hiányzott volna. Az ösvény kétszer keresztezte a síneket, tudtam, hogy ez a Klinger kanyar, szóval közel van már a frissítőpont. A ponton a szokásos marhulás, meg persze a harsány „köszi mindent srácok”! Ti se felejtsétek el megköszönni az önkéntesek munkáját, hiszen értünk vannak ott, a szabadidejüket áldozzák be a futókért.

A Nagy-Sas-hegy oldalában elmeséltem Rolandnak, ahogy Olvasztó Dani egyik képére odaírtam, hogy ez pont ott készült, a hegy szoknyáján kanyargó ösvényen. És amikor Dani megkérdezte miről ismertem fel, csak annyit mondtam, „aki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...”

 

 

Ripsz-ropsz leereszkedtünk a Nagy-rétre (itt hóolvadás vagy nagyobb esőzés után kisebb időszakos tó szokott kialakulni, de most simán átkeltünk a réten, csak a fagyott ropogott a talpunk alatt), majd felmásztunk a Só-hegyre, és elvertünk vagy 10 percet a fotózással. Verseny ide, vagy oda, de ritkán járunk ott, pláne sötétben.

 

 

 

A Só-hegyről leereszkedve utolértünk egy cammogó futót, aki szidta a rendezőket, mint a bokrot, mert „nem jól jelölték ki a pályát”. A srác rátévedt a hosszú távra és belerakott egy keveset. Nem tudom, hogyan csinálta, mert akkora útjelző nyilakat én még életemben nem láttam, mint ott, ahol a két táv elvált. Mindegy is, kicsit még kanyarogtunk a Horváth József útján (ő volt az Országos Kéktúra első teljesítője, aki 1952-ben elsőként vehette át az azóta ikonikussá vált zománc jelvényt), meg a Lengyel-rétek után találkoztunk még egy fotóssal, és már bent is voltunk újra Márianosztrán, egy jobb kanyar, 200 méter, cél.
Érem a nyakba, pacsi a kézbe, ezt is elvégeztük.

 

 

 

A sütizést most kihagytuk (kaptam is miatta fejmosást Andrew-tól), egyrészt siettünk haza, másrészt Kata lányom írt, hogy buffalo csirkét csinált, meg ne próbáljak nem éhesen haza érni….

Felszerelés:

Cipő: Salomon Genesis (review itt)
Zsák: Salomon Sense Pro 5 (review itt)
Lámpa: Petzl Swift RL (review itt)
Bot: Salomon S LAB

Táplálék:
Tailwind Endurance Fuel (málna)
Allrys smartfood (datolya és paradicsom)
Tailwind Recovery Mix (csokis)

Az útvonal track a Strava oldalamon található.

Pro tipp: Ha nappal járod be, akkor mindenképpen menj ki a Kopasz-hegyre a Só-hegy után.
Pro tipp 2: Ha a Tailwind oldalán vásárolsz használd a 10%-os CSANYA_TW_10 kuponkódot.

Olvasnál még börzsönyi beszámolót tőlem? Ajánlom figyelmedbe:  4 nap a téli Börzsönyben

Még több review? Salomon Vision és Thundercross

A borítóképet a történetképekkel blogról kölcsönöztem