logo
Populate the side area with widgets, images, navigation links and whatever else comes to your mind.
Strömgatan 18, Stockholm, Sweden
(+46) 322.170.71
[email protected]

Follow us

Follow Me
Contact Me

+36-30-99-27-862

2071, Páty. Elvira krt. 28.

100 Miles of Istria

Gyerekkoromban leginkább Dékány Andrástól olvastam Horvátországról. Tőle tudom, hogy Dubrovnik volt Ragusa, Senjből pedig kemény kalózok származnak. Már egy kicsit nagyobb voltam, amikor kitört a délszláv háború, elképesztő károkat és pusztítást hozva. Aztán, ahogy az lenni szokott, ez a háború is véget ért és elkezdődött újra a normális élet. Jöttek a baráti, családi nyaralások. Megvoltak a szigetek, Krk, Rab, Hvar. Voltam Trogirban, Omisban. Most végre-valahára eljutottam az Istriára. Az igazsághoz tartozik, hogy tavaly is hívott már Alen, a verseny rendezője. A térdműtét utáni lábadozásban voltam éppen, szóval max a gyerekfutáson vehettem volna részt… Na, de idén eljött az idő, készen álltam a versenyre. Igazából a 100 km-re regisztráltam, de Oli javaslatára átkértem magam a 70 km-re.

 

Péntek hajnalban szálltam be a Gézamobilba, és már suhantunk is az ismeretlenbe. Az úton semmi extra nem történt, csak a szokásos ugratások, dumák, viccek. Nagyon szeretem az ilyen utakat, olyan emberekkel vagyok egy autóban, akik hasonlóak, mint én, hasonló célok, hasonló küzdelmek a versenyeken, hasonló robotrobi mozgás a verseny után. A horvát határon álltunk vagy 1 órát (mint kiderült, mi még szerencsések voltunk, Cser Zsófiék sokkal többet várakoztak), de utána már hamar Umagba értünk. A 100 mérföldesek felvették a rajtcsomagjukat, és már integettünk is a távolodó buszok után. Volt egy kis malőr a foglalásunknál, így 400 méter helyett 4000 méterre volt a szállásunk a céltól. Szerencsére Kati eldobott minket az apartmanházhoz. A 70 km-es rajtcsomagokat csak délután 3-tól lehetett felvenni, volt időnk, hát elmentünk ebédelni. Frankó kis helyi pizzériát ajánlott a szállásadónk. Érezhető, hogy sok olasz jár ide nyaralni, nagy választék volt tésztából és pizzából. Ebéd után Joe lefeküdt bjútiszlipelni, mi kénytelenek voltunk visszamenni a városba. Máriával sétáltunk vissza, közben stoppoltam, hamar fel is vettek. Az óvárosnál tettek ki minket, ki is használtuk az alkalmat, megnéztük a történelmi városrészt. A rajtcsomag felvétel hipp-hopp megvolt, Katin már az önkéntesek pólója feszült, ő ellenőrizte a kötelező felszerelésem.

Umag

Megnéztük az expót, megcsodáltam a Compressport custom cuccait, és a számomra ismeretlen versenyek standjait. Lesétáltunk a tengerpartra, készült néhány fotó, majd elmentünk bevásárolni. Én az ilyenkor szokásos kétszersült, lekvár, sajt triót vettem. Már majdnem elkezdtünk stoppolni, mikor Karcsi állt meg mellettünk az autójával. Fuvar megoldva. 5 perc múlva már tömtem is a fejembe a lekvárt és a kétszersültet. Szállásadónk este Joe-t elvitte a sportcsarnokhoz, kettesben pakolásztunk tovább. Korán álomra hajtottuk a fejünket, reggel hatra volt fuvarunk. Fél 7 előtt már a csarnokban voltunk. Jöttek a futók, kezdődött a bandázás. Itt tudtuk meg, hogy Zsófiék több, mint 2 órát álltak a határon, megismertük Ágnest is. Mielőtt felszálltunk a buszra, készült egy csoportkép a hetvenkedőkről. Egy óra múlva már a rajtkapu mellett szálltunk le, Buzet városában. Hűvös volt, mindenkin kabát, pulcsi volt. Készítettem néhány képet, aztán elmentem kocogni egy rövidet. Nem is néztem mennyi volt, talán 10-12 perc. A pulzusom néztem közben, tényleg kocogós volt a tempó. Amikor visszaértem, a magyar különítmény ott gyülekezett már. Leadtuk a célba küldendő csomagjainkat, benne a kabát, pulcsi. Kicsit hűvös volt még, de tudtam, ahogy elindul a menet, nem fogok fázni. Néztem az órám, folyamatosan 70 alatt volt a pulzusom, nem izgultam túlságosan.

Visszaszámoltunk és megindult az eleje. Néhány száz méter után már az erdőben is voltunk. Itt még együtt mentünk Zsófi, Ági, Gábor és én. Próbáltunk lazán menni, alacsonyan tartani a pulzust. Az út folyamatosan emelkedett, a pulzus nem. Rövid kapaszkodás után már egy széles földúton robogtunk lefelé, kitárult elénk a táj, láttuk mi vár ránk. Alacsony, de meredek hegyek, a hegyek tetején kicsiny városkák, a városkákban a frissítőpontok. Az első pont 10 km-nél volt, csak vizet vettem és már robogtam is el. Víz csillogott a távolban, mint kiderült egy mesterséges tó, a duzzasztó gátján futottunk át, ott várt a második frissítő, na, itt meg sem álltam. Kicsit furcsálltam is, hogy minek van ilyen sűrűn etető, de aztán teljesen lefoglalt egy másik dolog. A horvát versenyzőkre jellemző, hogy az emelkedőkön tolják, mint az ökör, csipognak az órák, zihálnak a tüdők, aztán a lejtőkön meg lazáznak. A második etető után konkrétan síkon futhattunk, egy patak partján kanyargott az út, szuper könnyű futható volt az ösvény, de mindenki gyalogolt… Ezen elmélkedtem éppen, mikor utolértem Maiski barátomat, akit még az utolsó Terep Százason ismertem meg. Ő volt az első lengyel, aki nálam nevezett, azóta is barátok vagyunk, sokszor beszélünk telefonon, csetelünk egymással. Szegény nem volt éppen jó passzban, nem is csoda, már 120 km volt a lábában, ő a 100 mérföldön indult. Az ösvény elkezdett emelkedni, Maiski lemaradt, haladtam tovább a saját tempómban.

Motovun

A nap már magasan járt, melegedett, kicsit vissza kellett venni a tempóból, hogy a max 160 alatt tartsam a pulzust. Elhagytam Zamast, ami néhány ház volt csupán, átbuktam a csúcson és kitárult előttem a táj. A szemben lévő hegytetőn Motovun vára terpeszkedett. Lenyűgöző volt és távoli. Az egész szintelosztás hasonlított a Balaton-felvidékre. Tanúhegyre fel és le, a hegyek közt pedig lapos területek. A jelenlegi város helyén már a kelták vagy az illírek várat emeltek. A neve is innen ered, kelta nyelven a hegyen épített város „montona”. A területet sokan uralták, de talán a velencei uralom hagyta a legnagyobb nyomot hátra. Ebben az időben épültek a fő épületek és maga a városfal is. A velenceiek után francia, majd osztrák, végül olasz hatalom alatt állt a város. A második világháborúban az épületek nagy része elpusztult, a lakosság elvándorolt. Az 1970-es években kezdték el a város felújítását, elindult a turizmus az országban. További érdekességek a város wikipédia oldalán olvashatóak. A frissítőpont a városka terén volt, a választék bőséges, én leginkább a chips-banán kombót toltam.

A túloldalon ügettem lefelé amikor a műtött térdem elkezdte kifejezni nemtetszését. Próbáltam másképp tenni a lábam, próbáltam nem terhelni a jobb lábam, próbáltam elterelni a gondolataim. Ez annyira sikerült, hogy nem vettem észre, amikor letértem a verseny útvonaláról. Egyszer csak eltűntek a kis jelölő zászlók, meglepetten néztem vissza, és láttam, hogy csak 1-200 méterrel mentem túl a 6 darab zászlóval jelzett kereszteződésen. Ennyi belefér. Különösebben nem húztam fel magam rajta. Talán ez a szakasz volt a verseny legmelegebb része. Az órám 32 fokot mért… Szépséges cédrusok sorakoztak az út mellett (itt áll a Szűz Mária templom), de a térdem fájt, nem igazán tudtam gyönyörködni bennük. Beértem Oprtaljba, csodaszép kis város, az 1756-ban épült városkapun keresztül futottam be, igazi gyöngyszem amúgy. Biztos eltorzult arccal futottam, mert 3 olasz (velük már találkoztam egyszer, valakit kísérhettek) rögtön kérdezték tőlem mi a baj. Mondtam, hogy fáj a lábam, már nyomták is a kezembe a jéghideg sört. Kicsit elviccelődtünk, egyikük megáldott, megittam a sört (hihetetlenül jól esett), aztán besétáltam az etetőpontra. Kriszta üldögélt ott Gáborra várva. Az etető ponton különös káosz fogadott, nem igazán láttam ki a futó, ki az önkéntes. Felmarkoltam egy csomó chipszet és banánt, elbúcsúztam Krisztától és ott álltam egy 5 méteres letörés tetején.

Groznjan

 

Mindenki seggen csúszott le, de én különösen piperkőc vagyok, nem akartam összekoszolni magam. Oldalazva sikerült lemennem, a térdem nem hálálkodott.
Innen nagyrészt árnyékban haladtam, a lábam hirtelen megjavult, fura, hogyan működik a test. Grozjanig semmi különös nem volt, leszámítva, hogy egy helyen egy kőkerítésen kellett átmásznom. Fáradt lábakkal nem igazán vicces. Groznjanba érve majdnem rossz irányba mentem, a szurkolók igazítottak irányba, kicsi szédelegtem… Itt toltam egy kis kólát is (úgy fél litert). A második világháború után teljesen elnéptelenedett a város. A pusztulást úgy állították meg, hogy a házakat az ország minden szegletéből érkező művészeknek adták használatba. Egy mountain bike verseny is zajlott itt éppen, a bringásokkal buzdítottuk egymást. A városfalon túl hatalmas kút várt, hűsítő vizével.
Faltam a kilométereket. Bujeben egy bácsikának hangos dobre dannal köszöntem, mutatta rögtön, hogy ott a kút mosdjak meg, jól megmostam a fejem, karom, és felfrissülve futottam tovább. Még Grozjan előtt elkezdett lejteni az út, innen már ez volt a jellemző, erre kell tartalékolni az erőt. Az utolsó 24 km végig lejt, könnyen futható (leszámítva azokat a részeket ahol építési törmelékkel töltötték fel az utat). Az eddigi részekhez képest, unalmas kilométerek jöttek, túl sík volt, mezők szélén, patakok mentén kanyargott az ösvény. Furán futható volt, nem ehhez vagyok szokva. Azért sikerült végigfutnom ezt a szakaszt, úgy tűnik jól osztottam be az erőm. Coacholi kommentje a pulzusgörbémre: “Ez egy nagyon szép görbe! Sőt még hagytál is benne úgy gondolom, de nagyon örülök, hogy stabilan ment!” Jöttek a táblák, 10km, 5km, 3km 2km, 1km. Már hallottam a speaker hangját, a város szélén jártam. Gyerekek bicikliztek a házak között, apukák integettek. Rákanyarodtam a célegyenesre és bent voltam. Érem, zuhany, sör, duma. Még csináltam egy live videót és Kati elvitt a szállásra. Öntöttem magamba az Igazi Heinekent, ment a kaja, egész elképesztő adagok mennek le ilyenkor az ember torkán. Aztán elájultam (nem igazából) és reggel ébredtem csak fel. Ismét lett fuvarunk a városba, megnéztük az eredményhirdetést, tapsoltunk Briginek és Tündének, akik korosztályos elsők lettek a 100 mérföldön, megköszöntem Alennek a meghívást a versenyre. Vettem egy hűtőmágnest, ittam egy kávét, aztán elindultunk haza. Hazafelé aludtam vagy két órát, a benzinkutakon külön látványosság volt a csapat, ahogy a mosdók felé vánszorgott…
https://www.youtube.com/watch?v=K5Mx4FVZ_Zc
A versenyről: Igen jól szervezett, profi verseny, amely az Ultra-Trail World Tour része. Bőséges a frissítés, a pályajelölést sok ezer kis zászlóval oldják meg. Lehetetlen eltévedni (nekem sikerült, de az én hibám volt). A rajtcsomagban Salomon technikai póló, és ha időben fizeted a nevezési díjad, Compressport custom cucc a versenyre készítve. A célban szépséges érem és meleg étel vár.
A verseny közben készült fotóim és videóim albumai.
Az előző versenyemről készült beszámoló: Primavera Trail Race.
Csanya

No Comments

Megjegyzés